1.fejezet ~ Évnyitó

Fogytán a türelmem. Hát még a bátyámé! Több, mint fél órája szólt, hogy vagy kitolom a képem a szobámból, vagy mehetek busszal, így lekésve az évnyitót. Mégsem hagyhatom Bolyhost az ablakom párkányán! Még szerencse, hogy észrevettem, mert akkor a nap folyamán biztosan megtanult volna repülni. Jó, nem vagyunk olyan magasan, csak a második emeleten, de a cica még olyan kicsi... Meg aztán a környéken idegesítően sok a kutyát sétáltató ember. De hogy ez a szerencsétlen mikor mászott ki az ablakon, örök rejtély. Hiába ciccegek neki, csak bambán bámul vissza rám azokkal a hatalmas, sárga szemeivel. Na jó, még két cemti és jöhet értem a mentő. Visszatolom magam a szobámba. Ideje taktikát váltani. A szőrpamacsnak egyetlen gyengéje van, mégpedig Süti, a hörcsögöm. A ketrecéhez szaladok. Épp a reggeli pihenőjének közepén tarthat, mert nem veszi jó néven, hogy betörök a házába, a kezembe veszem és nyomorgatom. Dehát nem mindig minden fenékig tejfel...

Rúgdalózik és csikar, mikor kitartom Bolyhos elé, de legalább nem harap meg. A macska gondolkodás nélkül megindul felé. Lehasal, majd kúszva, mint egy leopárd, bearaszol a hörcsög személyes szférájába. Szegény Süti addigra már teljesen kikészül a stressztől. Később kénytelen leszek valamivel kiengesztelni.

- Gyere csak! - suttogom magam elé. Hirtelen, ezzel is meglepve őt, elölre nyúlok és a lábánál fogva berántom az ágyamra, hogy csak nyekken. Abban a pillanatban már csukom is befelé az ablakot, beteszem az én kis rágcsálómat a házába és a táskámat felkapva futok ki az ajtón. - Itt vagyok! - ordítom.

Csak üres csend. Szerintem ha valaki leejtene egy tűt a pincében, azt is hallanám. Benézek a konyhába és anya szobájába is. Késő. A bátyám elvitte a motort, engem meg itt hagyott izzadtan, kifulladva, mint valami idiótát. A fogamat csikorgatva lekapom az egyik lakáskulcsot a fogasról és az ajtót bezárva magam mögött, rohanok a buszmegálló felé. A cipőm irritálóan hangosan kopog a betonon, de örülök, hogy egyáltalán fel tudtam benne állni, amit pedig, az irdatlanul magas sarok miatt csodának könyvelek el. Nekem nincsenek ünneplős dolgaim, így kénytelen voltam anyától kölcsönvenni egyet. Csak remélni tudom, hogy ez a kevéske szerencse kitart a nap végéig és nem teszi tönkre egy aprócska baleset, mint mondjuk egy kificamodott boka, vagy ilyesmi.

Az utca majdhogynem kihalt. Már mindenki vagy dolgozik, vagy iskolába ment. Ezek szerint vagy kizárólag az én macskám mászik ki a párkányra, vagy senki nem törődik vele, hogy kiesik-e, csak én. Magamban számolok visszafelé.

Befordulok a sarkon balra és már látom is a megállót... ahová épp akkor áll be a busz. Kétszeres sebességre kapcsolok. Csápolva ügetek a busz felé, mint valami félőrült. Ha jól látom, az egyik idős hölgy elkerekedett szemmel tapad az ablakra. Igen, magácskának is jó reggelt! Dehát kit érdekel, hogy hülyének néznek, ha a busz nem indul el? A sofőr meglátott volna? Meglepetésemben majdnem felnevetek. De csak majdnem. Megkerülve a járműt, orral nekimegyek valakinek. Az egyik lába már félig a buszban van és épp csukódik rá az ajtó, de ismét kinyílik, gondolom az érzékelők, vagy mik miatt. Ha felszáll, most tuti lekésem és várhatom a következőt, ami feltehetőleg fél óra múlva jön ismét.

- Köszönöm! - mosolygok, de addigra a kapucnis idegen már el is tűnt. Ha jól látom a hátső ülésekhez ment. Hát persze. Mint általában mindenki. Ezért is vált törzshelyemmé a legelső hely a buszvezető mögött.

Most is oda csusszanok be és az ölembe fektetem a tatyómat. Nekitámasztom a homlokomat a hideg üvegnek. Jólesik, ráadásul már levegőért sem kapkodok olyan hevesen, mint egy csirke lefejezés előtt. Bár nincs annyira meleg, mint nyáron, a szeptember azért nem sokkal marad le az augusztus vagy a július mögött. Vagyis nekem. Utálom a napot. Nem bírok egyhelyben maradni a strandon, mert valamilyen oknál fogva mindig egyfajta klausztrofóbiaszerű érzés tör rám. Ebből kifolyólag olyan fehér a bőröm, mint aki meghentergett hat zsák lisztben. A hajam az egyetlen, amiről úgy gondolom, különleges. Inkább vörös, mint barna, de ha meg lehetne nevezni a kettő közötti színt, arra voksolnék. Legjobban azt szeretem benne, hogy göndör. És persze, hogy nő, mint a bolondgomba, így nem kell aggódnom amiatt, ha meggondolom magam egy nyírás után. Naná, hogy ennek is van hátránya! Nem úgy van az... Akinek vörös a haja, arra általában a szeplő is jellemző, engem pedig jól meghintettek vele még születésem előtt. Olyan, mintha valami világosbarna borshadsereg szállt volna meg, ami elég zavaró, bár már megbékéltem vele. Nem úgy, mint az osztálytársaim és úgy egyébként a sulimban mindenki. Akármilyen unalmas ruhát veszek fel, a hajam és a pöttyeim jelzőlámpaként vonzzák az emberek tekintetét. Ez egyrészt üdítő, másrészt egy idő után már rendkívül bosszantó.

Nagyot sóhajtok. Miután a gyorsan a fülembe gyömöszölt MP3 lejátszón lemegy a harmadik szám, már a második megálló közelében járhatunk. Imádom Eberstadtot. Nem olyan nagy a forgalom, mint mondjuk Frankfurtban, ahol négy évvel ez előtt éltem a családommal. Vagyis mikor még volt családom. Előkotorom a pénztárcám és kipiszkálom a műanyag védőfólia alól az egyetlen képet, amit ki tudtam menteni a tányérok zápora és nem épp kultúrált szócsata közepette. Szerintem anya és apa észre sem vették, mikor apró termetemmel átosontam a szobán és hosszú kutakodás múlva egy borítékkal átcsempésztem magamnak. A többi elégett.

A képről a kicsi én vigyorog vissza rám a még kisebb testvéremet, Celinán nógatva, hogy mosolyogjon. A két vállát megfogva épp a nyakába fúrom az orrom. A művelet sikeres volt, mert Cel válaszként prüszkölve és sikoltozva felnevet. A bátyám akkor a haverjaival nyaralt valahol, így nem lehetett jelen a szülinapomon sem, amit ő már lehet, hogy elfelejtett, de én megjegyeztem magamnak. Anya és apa a két oldalunkon, a lehető legtávolabb állnak egymástól, de ami a legrosszabb, hogy meg sem próbálják leplezni bosszúságukat. Hogy mikor kezdtek romlani a dolgok és miért, fogalmam sincs. Csak arra emlékszem, hogy hirtelen abbamaradtak a szerelmes csókok és lopott érintések. Úgy hidegültek el egymástól, mintha bomba robbant volna közöttük. Apa legalább megpróbálta visszadugni a biztosítóta gránátba, persze esélytelenül. De na! Az is valami.

A családfő végül magával vitte Celinát Dániába, rám meg rámmaradt a depis anyám, aki azóta jó barátjára lelt a sör ízében. Lucas már rég feladta, hogy visszaterelje őt a jó irányba, én meg ki vagyok, hogy kioktassam az egészséges életről? Ettől függetlenül a gyors, egyoldalú vitákban nincs hiány.

Végigsimítok Cel arcán, majd visszagyömöszölöm a fotót a helyére. Nem azért tartom magamnál, hogy néha előkapjam nosztalgiázni. Nem, nem. Mindenkinek kell valami, amire ha ránéz, tudat alatt segít jó döntéseket hozni. Mert hogy mit mond nekem ez a kép? Egyértelmű... A feltétlen bizalom tabu, ha nem akarod szemenként összeszedni annam a maradékát, amit egykor a másikra bíztál. Én a szívemre vigyázni fogok. Bele sem merek gondolni, hogy olyan életet éljek, mint anya mostanság.

A busz még egyszer bekanyarodik jobbra, hogy a buszmegálló másik oldalán állhasson meg, egy kisebb fodrászat mellett. Én, még mielőtt teljesen kinyílhatnának az ajtók, kislisszanok a vékony résen át és megindulok a sínek mentén a Guttenbergschule felé. Nincs messze, de ennyi késés után Frau Berger a nyakamat fogja venni.

Az iskola utcájának sarkán áll egy bolt, ahová a diákok ki szoktak szökni a szünetekben, hogy édességet, vagy valami hülyeséget vegyenek. Most az ajtaján a megfordítható tábla jelezte: ZÁRVA. Kilencig nem szoktak kinyitni. De jó nekik! Befordulok az utcára és célbaveszem a hátsó kapuk egyikét. Pár ismerős arc szintén csendben oson befelé. Vajon nekik is van macskájuk?

Az udvaron keresztül sietek az aula felé, aminek az ajtajában a tömeg már annyira feltorlódott, hogy páran fel is adták és a nagy üvegablakokon keresztül, a kezükkel árnyékolva leskelődnek befelé. Hát ez remek! Feltűröm a fehér ingem ujját, majd a táskám szíját megmarkolva utat török magamnak. Hol a fejemmel, hol a könyökömmel lökök meg valakit, mire dühösen sziszegnek felém, de bejutok. Frau Berger egyből kiszúr, ahogy belépek a terembe.

- Anabel, hol voltál? Már mindenhol kerestelek. - megfogja a könyököm és szépen, feltűnésmentesen terelget a helyemre. Fekete alapon rózsaszín mintás, térdig érő szoknyában pompázik a hozzá illő, rövidujjú blúzával. Szőke haja szoros kontyban tornyosul a feje tetején, vastag keretű szemüvege felett leplezetlenül ráncolja homlokát. - Öt perc múlva kezdünk!

Sosem tartunk sem évnyitót, sem évzárót, de ez az év más. Az iskola résztvesz egy olyan programban, aminek segítségével azok a diákok, akik akarnak, adott országokba elmehetnek egy fél évre cserediáknak. Ingyen! Gondolkoztam rajta, de ahogy anyám képe bekúszott a gondolataim közé, a vattafelhők kipukkadtak, mint valami rossz minőségű szappanból készült buborék. Otthon még csak meg sem említettem, mert ő ugyan rábólintana, félek attól, ami a visszaút után itthon várna.

Gyorsan megigazítom a szoknyámat, leülök a zongora előtti székre, kiveszem a tatyómból a kottát és leütök pár hangot a billentyűkön, hogy ne legyenek úgy elgémberedve az ujjaim. Mindeközben próbálok nem tudomást venni a tekintetek sújáról. Az emberekre rá sem merek nézni. A nyelvek alapján, amiken beszélnek, külföldiek. Máris ennyien érkeztek volna?

Herr Stirn, az igazgató magas alakja végül becsukja az aula ajtaját és a mikrofonhoz lép. Biztos vagyok benne, hogy a szöveget, amit tíz percig duruzsol, elölre megírta magának és ez megmosolyogtat. Nagyon sokat szokott idézni egy egyszerű beszélgetés közben is. Lerí róla, hogy sok könyvet olvas. Lefelé konyuló bajúsza és fülig érő szája elég rémisztő lehet szemből, mert az első sorban ülők, azt hiszem nyolcadikosok, meghökkenve figyelnek a férfira. De lehet, hogy csak a nyelv túl nehéz. Majd belejönnek. Ez az iskola egyébként is főleg külföldiek számára épült. A frissen érkezetteknek, akiknek a tudásuk hiányos, vagy egyáltalán nem beszélik a nyelvet, az intenzív osztály 1, vagy 2-be kell járniuk egy évig, ahol aztán majd írnak pár tesztet és kiderül, mennyit fejlődtek. Ha nem elegendő pontszámot érnek el, nem veszik fel őket a suliba, ha igen, akkor a szorgalmuk és képességük alapján osztják be őket Hauptschuleba, Realschuleba, vagy Gimnáziumba. Én az utóbbiban vagyok a 9.b-ben. Az első kettő lehetőségnél csak az angol nyelv a kötelező, a Gimiben viszont választani kell francia és spanyol között. Mindig is spanyolt akartam tanulni, úgyhogy a választásnál a franciának "au revoir"-t mondtam. Ez az egyetlen mondat, amit mind kiejteni, mind leírni tudok.

- Iskolánk tanulói is... - erre felkapom a fejem. - ...készültek egy kis műsorral. Hallgassák őket szeretettel! - hangos taps közepette lesétál a miniszínpad oldalsó lépcsőjén, a helyére pedig az osztályfőnököm lép, aki egyben zenét is tanít.

Az első számban én nem játszom. Megpróbáltuk zongora kísérettel előadni az Örömódát, de a nélkül kivételesen jobban hangzott. Hejettem egy nálam fiatalabb, spanyol srác és egy másik lány lépett be gitárral. A xilofonosok játékán látszik, mennyit gyakoroltak, a furulyások azonban itt ott picit megtévednek. Összességében viszont az eredménytől kiráz a hideg. Bár sokszor elgyakoroltuk a nyáron, a nagy pillanatban nem ugyanolyan. Az érzés valahogy intenzívebb. Az Örömóda után egy kis színjáték következik, amit pár alsóbb éves ad elő. Aztán jövök én. Vetek egy pillantást Frau Bergerre, aki biztatóan biccent, majd minden figyelmemet a kottámnak szengelem. A dalt én írtam még régebben, persze egy kis segítséggel.

Amint az ujjaim leütik az első hangokat, az idegesség elszáll, a fürkésző pillantások köddé válnak, én pedig repülök. Valahová nagyon messzire. Becsukom a szemem, majd hagyom, hogy a zongorából induló melegség végigfusson a karomon, egészen a lábujjam hegyéig. Egy picit ugyan szentimentálisnak tűnhet, de miközben játszom, szinte érzem, ahogy nem csak a testemmel, de a lelkemmel is táncolok azon a széken. És nem, nem érdekel, hogy néznek, vagy hogy talán nevetnek rajtam. Többek között ezért is akartam megtanulni zongorán játszani. Egyszer régen, mikor még minden normális és átlagos volt a családban, apa elvitt moziba. De nem ám egy modern moziba, ahol horror és akciófilmeket vetítenek! Addig kutatott a neten, míg végül rá nem talált egy olyan helyre, ahol régi filmeket is vetítenek. Meg akarta mutatni nekem, mi is az, amitől igazán mozifüggővé válik valaki. Meg akarta mutatni, hogy régen az emberek nem csak alibinek használták egy randi erejéig, hanem valósággal rajongtak érte. Olyan filmet választott, ami mind az ő, mind az én ízlésemnek megfelelt. Egy lányról szólt és a zenéről. S bár a címére nem emlékszem, Hanna zongora iránti szeretetére annál inkább. Ez volt az élete. És amint megpillantottam az arcát, miközben játszott, tudtam, nem színészkedik. Mintha észre sem vette volna a kamerákat, becsukta a szemét és már csak a fürge ujjait láttam, ahogy kergetik egymást a billentyűkön. Csodálatos volt! Másnap meg is kértem apát, hadd járjak tanárhoz, amibe ő készségesen bele is ment, mondván, ő is sok CD-t vásárolt régen és tudja, mit érzek most. Én azonban ezt valahogy képtelen voltam elhinni. Amíg át nem éled a zene varázsát, addig üres hangok csupán, esetleg valami szép, ami eléd idézi a régi kellemes, vagy épp borús emlékeidet. De van ott valami, amit csak neked tartogat. Mintha ezzel a leírhatatlan érzéssel köszönné meg, hogy létrehoztad, hogy engedted megszólalni.

Leütöm az utolsó hangokat, majd pislantok párat, hogy visszatérhessek a Földre. A közönség tapsol, egyesek fel is álltak. Én is követem a példájukat, mosolyogva meghajolok, majd visszaülök a helyemre. Van, aki megtanul zenélni és van, aki erre született... Mindenki más okból nyúl hangszerért. Én a pillanatért, amikor az emberek arcán és szemében tükröződik annak a sablonos másolata, ami engem belölről éget. Ami arra késztet, hogy menj minél közelebb és közelebb, amíg teljes egészében magába nem szippant. És akkor csak lebegsz. Azt kívánod bárcsak maradhatnál. Ott. Abban a pillanatban.