Prológus

 A gyerekek már türelmetlenül várták a történet végét. Izegtek-mozogtak, de néhányan még a szőnyegről is felálltak az igazán izgalmas részeknél. Az óvónő olyan átéléssel mesélt, hogy még annak a tekintetét is vonzotta, akit egyébként egyáltalán nem érdekelt, és akinek semmi dolga nem lett volna ott, ha az anyja nem dolgozik. Caleb mindent hallott, mégsem jutott el tudatáig a sok hang jelentése. Az agya teljesen máshol járt. Esdekelve nézett az órára, ami még mindig olyan lassan ketyegett, ahogy a fiú türelme az utóbbi másfél órában fogyott...
Még negyvenöt perc és vége. Vége. Félig leeresztett, hosszú szempillái mögül lustán körülnézett a teremben. Nem volt nehéz kiszúrni a kis Alexet, egyrészt rikító, szőke haja miatt, másrészt, mert mindenkit maga mögé parancsolva, a legközelebb ült a mesélőhöz. Zöld szeme csak úgy izzot az erőlködéstől és koncentrálástól. Nem is csoda. Az óvónőnek olyan idétlen akcentusa volt, hogy Caleb magában megkérdőjelezte, miért is kapta meg ezt az állást. Arcának éles vonásai, falfehér színe és a haja telfelje európai vonásokról árulkodott. Alig lehetett harminc, de abban a faszékben, a gyerekek között, a rózsaszín habos babos ruhájával beleolvadt a környezetbe. Egyedül a sárgára festett fal, amiről itt ott már mállott a festék, rontotta el az összképet. Ezeket azonban naggyából ügyesen elrejtették az ovisok felszögelt rajzaival és egyéb képekkel. Calebnek hányingere támadt. Nagyon bánta már, hogy nem hozta magával az MP3 lejátszóját. Mégis mi a fenét művel ő itt?

 Ekkor Alex felé pillantott, felemelte aprócska kezét és mosolyogva intett. Bátyja nem viszonozta a gesztust, mivel a kisfiú egyből fordult is vissza, hogy újra belemerülhessen valami Gós, a csellista roppant érdekes életébe. Igen. Miatta hallgatja ezt a hülyeséget. Miatta mondott le a mai programjáról és mégsem érzett egy kicsi haragot sem, hiszen nem ő tehet róla, hanem az anyjuk.

 Ismét az órára pillantott; 14:44. Lejjebb csúszott a kényelmetlen, narancssárga, műanyag széken, keresztbe fonta a karját, majd becsukta a szemét. Úgy érezte, olyan álmos, mint még soha. Valami ólomként húzta lefelé, egyre mélyebbre. Lelassult a légzése, és talán álomba is merült volna, ha nem zavarja meg egy idegesítő, zörgő hang. Ijedtében majdnem ugrott egyet. A vérnyomása biztosan az egekbe szökött, mert az odabent tiltakozó, gyors bumm-bummon kívül semmit sem hallott. Lelassult körülötte a világ. Az óvónő mögötti polcon egyensúlyozó váza lassan elölrecsúszott és a földre esett. 

 Szinte tapintható volt a hirtelen beállt csend. A vázát újabb tárgyak követték. Caleb már a vibrálást is érezte. Az egész teste beleremegett a természet morgásába. Egy földrengés. Mintha hidegzuhany alól lépett volna ki, rohant Alex felé, aki addigra félúton toporgott a többi gyerek között. Szeplős arcát eltorzította a félelem. 

 - Caleb! - sírta, majd minden figyelmeztetés nélkül a nyakába ugrott. 

 Bátyja védelmezően és egy kicsit szintén remegve, de magához szorította őt és hátrálni kezdett a jobb oldalukon egyre csak repedező két ablaktól. A gyerekek sikoltozva rohantak kifelé az ajtón. A két testvér egészen az étkezőasztalig araszolt és bebújt alá. Már elviselhetetlen volt, ahogy a talaj rászkódott. Caleb másra sem tudott gondolni, csak az öccsére, aki, mint akit hozzáragasztottak, béklyóként fonta össze vékony karjait a nyaka körül. A füle, mintha egy darázs fészkelte volna magát bele, zúgni kezdett, minden mást elnyomva. Nem hallott semmit. 

 Az ablakok törtek ki először. A szilánkok csörömpölve estek a földre, a már kicsi darabokat még ketté aprázva. Valami hatalmas a fejük fölött, az asztalra esett. Ki kell jutniuk onnan!

 Caleb gyorsan elkúszott az ajtóig, nagy nehezen lábra állt, meggyőzte magát, hogy nem fog visszaesni, majd csak futott és futott, amíg el nem érte a kijáratot. A látvány megdöbbentette. Emberek rohantak fejvesztve minden elképzelhető irányba. A házak sorra dőltek össze, mintha nem is vasbetonból építették volna őket, hanem homokból. A füle még mindig csengett, de tompán már hallotta a sikolyokat és a természet tombolását, mintha egy hangszigetelt üveg mögül nézné az eseményeket. Ahogy próbált eltávolodni az óvodától, majdnem orra is esett. Nem érezte Alex súlyát, így szinte minden öt másodpercben leellenőrizte, ott van-e még. Dolgozott az adrenalin. Úgy rázkódtak, mintha autóval próbáltak volna keresztüljönni egy sor sziklán, mintha bármelyik pillanatban megnyílhatna alattuk a föld. A kocsik az utcán egymás hegyén hátán, összetorlódva próbáltak elölrébb jutni. 

 Caleb lázasan törte a fejét valamin. Mivel veszélyesen közel tartózkodtak egy ilyen földrengéshez képest a parthoz, tudta, ez az egész még csak most kezdődik.